
Szakmai bemutatkozás és motiváció
Háziorvosként nap mint nap olyan döntéseket kell meghoznunk, amelyekhez az anamnézisen és fizikális vizsgálaton túl csak korlátozott mennyiségű azonnal elérhető diagnosztikai információ áll rendelkezésünkre. A beteg gyakran nem kész diagnózissal érkezik hozzánk, hanem nehézlégzéssel, mellkasi panasszal, oedemával, szédüléssel, hasi panasszal vagy általános állapotromlással. Ezek mögött banális, alapellátásban kezelhető állapot ugyanúgy állhat, mint olyan kardiovaszkuláris vagy egyéb betegség, amely gyors további kivizsgálást igényel. A háziorvos egyik legfontosabb feladata ezért nem pusztán a diagnózis felállítása, hanem a kockázat felismerése és a megfelelő betegút lehető legkorábbi kijelölése.
Általános orvosi diplomámat a Szegedi Tudományegyetemen szereztem 2019-ben, ezt követően háziorvostan szakképzésben vettem részt, majd 2022-ben háziorvostanból kiválóan megfelelt eredménnyel szakvizsgáztam. 2023 februárjától a Szegedi Tudományegyetem Családorvosi Intézetének munkatársaként, jelenleg egyetemi tanársegédként veszek részt graduális, posztgraduális és továbbképzési feladatokban. 2024 januárjától Szatymaz I. számú felnőtt háziorvosi praxisának családorvosa vagyok. 2026-ban Életmódorvostan és Prevenció licenc vizsgálat tettem kiválóan megfelelt eredménnyel. PhD-képzését a Szegedi Tudományegyetem Kísérletes és Megelőző Orvostudományi Doktori Iskolájában végeztem. Magyar és angol nyelven oktatok orvostanhallgatókat, részt veszek a BSc ápoló- és APN-képzésben, valamint háziorvos rezidensek oktatásában is. Szakmai tevékenységem nemzetközi együttműködésekhez is szorosan kapcsolódik. Tagja vagyok a European Federation of Societies for Ultrasound in Medicine and Biology (EFSUMB) szervezetének, és rendszeresen meghívott előadóként veszek részt az Euroson PoCUS School rendezvényein, ahol a point-of-care ultrahang alapellátási alkalmazásáról és saját kutatási eredményeinkről tartok előadásokat. Emellett a WONCA Europe European Young Family Doctors’ Movement (EYFDM) magyar nemzeti delegáltjaként képviselem a fiatal hazai családorvosokat az európai szakmai közösségben. E nemzetközi kapcsolódások számomra nemcsak szakmai elismerést jelentenek, hanem lehetőséget is arra, hogy a hazai alapellátási innovációk tapasztalatait európai szinten megosszam, illetve a nemzetközi jó gyakorlatokat a magyar családorvoslásba visszacsatoljam. Szakmai és tudományos érdeklődésem középpontjába az elmúlt években a point-of-care ultrahang (PoCUS; Point-of-Care Ultrasound) került. A PoCUS alatt a kezelőorvos által a beteg vizsgálatának helyszínén, meghatározott klinikai kérdés megválaszolása céljából végzett célzott ultrahangvizsgálatot értjük. Nem teljes körű radiológiai ultrahangvizsgálatról vagy kardiológus által elvégzett echokardiográfiáról van szó, hanem olyan döntéstámogató módszerről, amely a klinikai vizsgálatot egészíti ki. A megfelelően feltett kérdés gyakran egyszerű: például vannak-e tüdőpangásra utaló jelek; súlyosan csökkentnek látszik-e a bal kamrai szisztolés funkció; látható-e pericardiális folyadék; vagy meghaladja-e a hasi aorta átmérője az aneurysma diagnosztikus határértékét? A módszer célja nem a radiológiai részletességű vizsgálat kiváltása, hanem annak támogatása, hogy a háziorvos több objektív információ birtokában dönthessen a beteg további ellátásáról. A téma iránti érdeklődésem egy, a magyar alapellátásban különösen aktuális ellentmondásból indult ki.
Az elmúlt évek fejlesztései révén egyre több háziorvosi praxisba került korszerű ultrahangkészülék, a technológia rendelkezésre állása azonban önmagában nem teremt biztonságos klinikai gyakorlatot. Egy erősen vizsgálófüggő módszer használatához strukturált oktatásra, pontosan meghatározott kompetenciahatárokra, standardizált protokollokra, dokumentációra, szakértői visszacsatolásra és minőségbiztosításra van szükség. Számomra ezért kezdettől fogva nem az volt az elsődleges kérdés, hogy „tud-e egy háziorvos ultrahangozni”, hanem az, hogy milyen feltételek mellett képes a PoCUS-t úgy használni, hogy az mérhető klinikai hozzáadott értéket teremtsen, miközben megőrizzük a betegbiztonságot és a szakmai kompetenciahatárokat. PhD disszertációmat ennek megfelelően több, egymásra épülő kérdés köré szerveztem. Elsőként azt vizsgáltuk, hogy egyáltalán milyen igény mutatkozik a PoCUS-ra Magyarországon a háziorvosok és a betegek részéről, és melyek a bevezetés legfontosabb akadályai. Ezt követően valódi alapellátási környezetben értékeltük, hogy rövid, strukturált képzés után a háziorvosok által végzett tüdő- és fókuszált szívultrahang képes-e javítani a szívelégtelenség felismerését új keletű nehézlégzés esetén. Harmadik kutatási irányként a PoCUS preventív alkalmazását vizsgáltuk, azon belül azt, hogy strukturált képzés után megvalósítható-e a hasi aorta aneurysma szűrése a hazai háziorvosi praxisokban. E három vizsgálat együtt az implementáció szükségességét, a módszer klinikai értékét és egy lehetséges prevenciós alkalmazását egyaránt értékelte. A kutatások tudományos gerincét három első szerzős eredeti közlemény alkotja. A kutatási eredményeket nemzetközi konferenciákon (WONCA World – Lisszabon, WONCA Europe – Dublin, majd Párizs) is szóbeli előadás formájában is bemutathattam. Kutatóként és oktatóként egyaránt az vezérel, hogy az eredmények ne maradjanak meg tudományos közlemények szintjén. 2024-ben és 2025-ben gyakorló háziorvosok számára szervezett hands-on PoCUS-továbbképzéseken oktatóként és szervezőként vettem részt. 2026-ban pedig az Országos Kórházi Főigazgatóság háziorvosi PoCUS-képzési programjának kidolgozásában minőségbiztosításért felelős szakmai szakértőként kapcsolódtam be a munkába. Ez a kutatás-oktatás-betegellátás kapcsolat jelenti számomra pályázatom lényegét. Nem egyszerűen egy új eszközt szeretnék meghonosítani a családorvosi rendelőben, hanem egy olyan kultúra kialakításához kívánok hozzájárulni, amelyben a diagnosztikai technológia használata evidenciára, kompetenciára, dokumentációra, visszacsatolásra és a saját korlátaink ismeretére épül. A modern alapellátásban a technológia véleményem szerint akkor érték, ha nem eltávolítja, hanem közelebb viszi az orvost a beteg problémájának pontosabb megértéséhez amellett, hogy képes színesíteni, változatássá tenni a mindennapi betegellátást.
A pályázatban bemutatott munka számomra azért alkot egységes szakmai programot, mert az aktív háziorvosi betegellátásban felmerülő diagnosztikai bizonytalanságokból indult ki, majd az implementációs környezet feltárását, a klinikai validációt, a preventív alkalmazhatóság vizsgálatát és az oktatási-minőségbiztosítási transzlációt ugyanazon cél mentén kapcsolta össze. Így a PoCUS-t nem önálló technológiai újításként, hanem a háziorvosi döntéshozatalba biztonságosan integrálható, evidenciaalapú diagnosztikai szemléletként kívánom fejleszteni.
Az általam folytatott jó gyakorlat és tudományos munka bemutatása
A kutatási program első lépése annak meghatározása volt, hogy van-e valós igény a PoCUS bevezetésére, illetve milyen akadályok állnak előtte a hazai alapellátásban. 2023 augusztusa és októbere között országos, kérdőíves keresztmetszeti vizsgálatot végeztünk. A kutatásban 415 aktív, szakvizsgával rendelkező hazai háziorvos és 693 beteg, összesen 1108 válaszadó vett részt. A munka eredményei 2024-ben jelentek meg „Is it worth trying? A cross-sectional study on the implementation of point-of-care ultrasound in Hungarian primary care” címmel a BMC Primary Care folyóiratban. Első szerzőként részt vettem a vizsgálat koncepciójának és kérdőíveinek kialakításában, az adatfeldolgozásban, az eredmények értelmezésében és a kézirat elkészítésében. Az eredmények egyértelműen mutatták a rendelkezésre álló technológia és a tényleges klinikai alkalmazás közötti rést. A válaszadó háziorvosok mindössze 8,2%-a használta a PoCUS-t a mindennapi munkájában, miközben 59,5%-uk úgy nyilatkozott, hogy nem ismeri a módszert és annak alkalmazási lehetőségeit. Ezzel szemben 80,2%-uk vállalna megfelelő képzést, 79,3%-uk ideális feltételek - képzettség, szabályozás, finanszírozás és elegendő idő - mellett beépítené a módszert a mindennapi gyakorlatába, és 88,9%-uk szükségesnek tartotta a részletes szakmai szabályozás és minőségbiztosítás létrehozását. Különösen fontosnak tartottam a betegek véleményét. A válaszokból az derült ki, hogy az orvos formális képzettsége alapvetően meghatározza a módszer elfogadottságát és az eredménybe vetett bizalmat. A betegek 99,4%-a elfogadná a vizsgálatot megfelelően képzett háziorvosától, és 93,4%-uk megbízna a képzett háziorvosa által megállapított eredményben. A kutatás üzenete ezért számomra az lett, hogy a PoCUS szélesebb körű használatának társadalmi legitimációjához nem elég maga a készülék: a betegnek is tudnia kell, hogy az őt vizsgáló orvos megfelelő képzettséggel rendelkezik.
A következő logikus kérdés már nem az volt, hogy szeretnék-e a háziorvosok használni a PoCUS-t, hanem az, hogy ténylegesen képes-e javítani a klinikai döntést. Ehhez az alapellátás egyik gyakori és diagnosztikailag nehéz panaszát, az új keletű nehézlégzést választottuk. A nehézlégzés hátterében számos különböző kórállapot állhat, miközben a szívelégtelenség korai felismerése különösen fontos. A fizikális vizsgálat, a kórelőzmény és az EKG alapvető, ugyanakkor a pulmonális pangás vagy a szisztolés balkamra-diszfunkció nem minden esetben ismerhető fel kellő pontossággal ezek alapján. Prospektív diagnosztikus validációs vizsgálatunk négy Csongrád-Csanád vármegyei háziorvosi praxisban zajlott 2023 márciusa és 2025 májusa között. Összesen 112, új keletű dyspnoéval jelentkező beteget vontunk be, akik közül a meghatározott beválasztási és kizárási kritériumok alkalmazását követően 102 került a végső elemzésbe. A négy részt vevő háziorvos korábban nem rendelkezett formális PoCUS-képzettséggel. A betegbevonás előtt standardizált, kompetenciaalapú felkészítésben részesültek: elméleti oktatás, majd tercier kardiológiai centrumban végzett felügyelt gyakorlati vizsgálatok során sajátították el a tüdő B-vonalainak értékelését és a bal kamra szisztolés funkciójának kvalitatív megítélését. A vizsgálat célja tudatosan nem teljes körű echokardiográfiás kompetencia kialakítása volt, hanem néhány, szívelégtelenség gyanúja esetén releváns fókuszált kérdés biztonságos megválaszolása. Minden beteg esetében először szokványos háziorvosi vizsgálat történt anamnézis, fizikális vizsgálat, vitális paraméterek és nyugalmi EKG alapján a háziorvosok saját praxisában. A háziorvosok ekkor rögzítették a PoCUS előtti feltételezett diagnózist. Ezt követően standardizált 8-szektoros tüdőultrahangot és fókuszált szívultrahangot végeztek hordozható készülékkel. A tüdőultrahang során a B-vonalak mennyiségét értékelték, a fókuszált szívultrahang során pedig a bal kamra szisztolés funkcióját normális vagy csökkent kategóriába sorolták. Ezt követően, a PoCUS által nyújtott információt a klinikai képpel integrálva, ismét rögzítették a feltételezett diagnózist. Minden beteget független, a háziorvos megállapításaira és PoCUS-eredményeire vak kardiológus vizsgált meg, részletes transthoracális echokardiográfiával és NT-proBNP-meghatározással; ezek képezték a referenciaértékelés alapját. A vizsgálat eredményei számomra a teljes kutatási program egyik legfontosabb bizonyítékát jelentették. A hagyományos, PoCUS előtti háziorvosi klinikai megítélés szenzitivitása a szívelégtelenség felismerésében 85,3% volt, specificitása azonban mindössze 38,2%. A PoCUS alkalmazását követően a szenzitivitás 86,8%-ra, a specificitás pedig 88,2%-ra változott. A pozitív prediktív érték 73,4%-ról 93,7%-ra, a negatív prediktív érték 56,5%-ról 76,5%-ra emelkedett. A kardiológus általi referencia-diagnózissal való egyezés kappaértéke hozzávetőleg 0,25-ről 0,72-re javult.
A point-of-care ultrahang hatása a szívelégtelenség háziorvosi felismerésének diagnosztikus teljesítményére grafikont a pályázat végén található linken tekinthetik meg.
A számok mögött lényeges klinikai változások álltak. A PoCUS elvégzése előtt 79 betegnél merült fel szívelégtelenség gyanúja a háziorvosok szerint. A PoCUS elvégzése után 23 beteget soroltak át a háziorvosok a nem szívelégtelen kategóriába, miközben hét, korábban nem szívelégtelennek gondolt betegnél a PoCUS hatására felmerült a betegség lehetősége. A végleges kardiológus általi diagnózis alapján 68 betegnek volt szívelégtelensége. A PoCUS tehát nem egyszerűen „több diagnózist” eredményezett: elsősorban a diagnosztikus bizonytalanság csökkentéséhez és a betegek megfelelőbb átsorolásához járult hozzá. A vizsgálatban a háziorvosok által számolt B-vonalak és a kardiológiai kontroll során kapott eredmények közötti egyezés kiváló volt: az egyes háziorvosok intraclass korrelációs együtthatói 0,868 és 0,924 között mozogtak. A bal kamra szisztolés funkció kvalitatív megítélésében ugyanakkor nagyobb vizsgálók közötti variabilitás mutatkozott. Ezt különösen fontos eredménynek tartom, mert arra figyelmeztet, hogy a PoCUS biztonságos bevezetése nem épülhet kizárólag pozitív eredmények kommunikálására. Azt is meg kell határoznunk, hol vannak a módszer és az egyes kompetenciák határai, milyen képzés szükséges az egyes vizsgálattípusokhoz, és mely eredmények igényelnek további megerősítést. A kutatás valódi háziorvosi rendelőkben zajlott, valódi, multimorbid betegek bevonásával. Számomra ennek különösen nagy jelentősége van, mert a módszer értékét nem szimulációs környezetben, hanem éppen abban a bizonytalansággal terhelt klinikai helyzetben vizsgáltuk, amelyben később szélesebb körben is szeretnénk kiterjeszteni.
Kutatási programom harmadik pillére a prevenció, azon belül a hasi aorta aneurysma (Abdominal Aortic Aneurysm; AAA) célzott felismerése volt. Az AAA hosszú ideig teljesen tünetmentes maradhat, ruptura esetén azonban rendkívül magas mortalitással járhat. Magyarországon jelenleg nem működik szervezett, országos, behívásos AAA-szűrőprogram, miközben a rizikócsoport jelentős részével a háziorvos rendszeresen találkozik. Az ultrahang a betegség szűrésének megfelelő módszere, ezért arra kerestük a választ, hogy strukturált képzést követően a háziorvosok képesek-e saját praxisukban standardizált, szakértők által utólag validálható hasi aorta szűrővizsgálatokat végezni. A multiregionális pilotvizsgálatot egy kétnapos, akkreditált, elméleti és intenzív gyakorlati ultrahangképzés előzte meg. Összesen 101 háziorvos teljesítette ezt a képzést. A pilotprogramba végül 25 képzett háziorvos jelentkezett, közülük végül 11 végzett a vizsgálatba bevonható szűréseket, mindössze hat megyében. A kompetenciát a képzés végén felügyelt vizsgálatokkal ellenőriztük, önálló szűrést csak megfelelő technikai és interpretációs teljesítmény igazolása után lehetett végezni. A program teljes időtartama alatt valamennyi rögzített vizsgálat centralizált, strukturált minőségellenőrzésen esett át. A háziorvosok saját rendelőjükben, a rutinbetegellátás környezetében összesen 349 hasi aorta ultrahangos szűrővizsgálatot végeztek. Minden vizsgálatnál előre meghatározott protokoll szerint mindhárom hasi aortaszakaszról történt felvétel és mérés, a digitális képanyagot pedig két tapasztalt radiológus egymástól függetlenül értékelte.
A 349 vizsgálatból 339, azaz 97,1% bizonyult szakértői értékelésre alkalmasnak. Mindössze tíz vizsgálat esetében nem sikerült megfelelő akusztikus ablakot kialakítani; ezek voltak a nem értékelhető esetek. A szűrővizsgálatok átlagos időtartama 6,6±3,8 perc volt. Ez az eredmény gyakorlati szempontból legalább annyira fontosnak bizonyult, mint a diagnosztikus mutatók. Egy alapellátási innováció ugyanis csak akkor lehet széles körben adaptálható, ha időigénye összeegyeztethető a mindennapi praxis működésével. A kutatás során azt is megfigyeltük, hogy a több vizsgálatot végző háziorvosok átlagos vizsgálati ideje rövidebb volt, bár a vizsgálók kis száma miatt ezt az eredményt hipotézisgeneráló megfigyelésként értékeltük. A 339 értékelhető vizsgálat során nyolc hasi aorta aneurysmát azonosítottunk, ami 2,36%-os periódusprevalenciának felelt meg. A nyolc AAA közül négy beteg esetében végül érsebészeti beavatkozás történt, további négy beteg esetében pedig ultrahangos utánkövetés vált szükségessé. Az elektív műtétre kerülő négy pozitív eset szakértő által validált legnagyobb átmérője 55, 57, 57 és 70 mm volt. Ezek a betegek tehát nem pusztán „pozitív szűrési eredményt” kaptak: a felismerés konkrét, további ellátási következményekkel járt.
A pilotvizsgálat folyamatai és eredményei a pályázat végén találhatóak.
A háziorvos és a radiológus értékelése a 339 értékelhető esetből 335-ben egyezett, ami 98,8%-os egyezési aránynak felelt meg. A Cohen-féle κ 0,772 volt. A radiológiai validációt összehasonlítási alapként alkalmazva a szenzitivitás 87,5%, a specificitás 99,1%, a negatív prediktív érték 99,7% volt. Ezeket az adatokat megfelelő tudományos óvatossággal értelmeztük: mindössze nyolc AAA-eset fordult elő, ezért a szenzitivitás konfidenciaintervalluma széles volt, továbbá a radiológusok a háziorvos által készített képanyagot validálták, nem minden résztvevőnél történt független, új radiológiai vizsgálat. A kutatás ezért elsősorban a megvalósíthatóságot és a strukturált minőségbiztosítási modell működőképességét támasztja alá, nem pedig egy országos szűrőprogram végleges diagnosztikai teljesítményét bizonyítja. A pilotprogram egyik első és számomra legemlékezetesebb pozitív esetét már a kutatás lezárása előtt külön is bemutattuk az Orvosi Hetilapban. Egy 74 éves, panaszmentes, hypertoniás, hosszú ideje dohányzó férfi beteg célzott szűrővizsgálata során a háziorvos a hasi aorta infrarenalis szakaszán 57 mm-es tágulatot mért.
Szüléstől a kezelésig kép a pályázat végén található.
Maga a PoCUS-vizsgálat körülbelül 5 percet vett igénybe. A felvételeket radiológus validálta, majd a formális hasi ultrahangvizsgálat és CT-angiográfia hasi aorta aneurysmát igazolt. Az anatómiai viszonyok lehetővé tették az elektív endovascularis rekonstrukciót. A beteg, aki történetesen a háziorvos édesapja, azóta is jó egészségnek örvendhet. E beteg története azért vált különösen fontossá számomra, mert emberi szinten mutatta meg mindazt, amit a későbbi 349 vizsgálatos pilot tudományos adatokkal támasztott alá. A PoCUS értéke ebben az esetben nem az volt, hogy a háziorvos „radiológussá vált”, hanem az, hogy egy tünetmentes, magas kockázatú beteg esetében megfelelő indikáció alapján képes volt felismerni egy súlyos eltérés gyanúját, dokumentálta azt, szakértővel validáltatta, majd a beteget a megfelelő szakellátási útra irányította.
A modell sikere éppen a háziorvosi és radiológiai kompetencia együttműködéséből fakadt.
A három kutatás így egymásra épül. Az első megmutatta, hogy a magyar háziorvosok érdeklődnek a módszer iránt, de a képzés és a szabályozott alkalmazás hiánya alapvető akadály. A második azt bizonyította, hogy fókuszált képzés után a háziorvosi PoCUS érdemben javíthatja a szívelégtelenség diagnosztikus megítélését valódi alapellátási környezetben. A harmadik pedig azt mutatta meg, hogy egy standardizált, minőségbiztosított PoCUS-protokoll több régióban, több háziorvossal is megvalósítható, rövid idő alatt elvégezhető és magas szakértői értékelhetőséggel jár. A kutatási tapasztalatokkal párhuzamosan az oktatás is egyre fontosabb részévé vált munkámnak. 2024-ben és 2025-ben gyakorló háziorvosok hands-on PoCUS-képzéseinek oktatójaként és szervezőjeként vettem részt. Ezeken a képzéseken saját tapasztalatom szerint gyorsan kiderült, hogy a résztvevők számára nem önmagában az ultrahangkép elkészítése a legnagyobb kihívás, hanem annak megértése, hogy mikor indokolt a vizsgálat, mely felvételek kötelezőek, hogyan ismerhető fel a nem megfelelő képminőség, milyen következtetés vonható le biztonsággal, és mikor szükséges szakvélemény kérése. 2026-ban az OKFŐ koordinálásával elindult a hivatalos, akkreditált háziorvosi és házi gyermekorvosi PoCUS-továbbképzés.
A továbbképzés képei a pályázat végén találhatóak.
A program online elméleti oktatást, regionálisan szervezett intenzív jelenléti gyakorlati képzést, majd saját praxisban végzett esetgyűjtést és a felvételek radiológusok, illetve kardiológusok általi értékelését kapcsolja össze. Az OKFŐ hivatalos tájékoztatása szerint az első négy húszfős képzési csoport férőhelyei 48 órán belül beteltek, közel 50%-os túljelentkezéssel, ami önmagában is jelzi a háziorvosok részéről fennálló jelentős képzési igényt. A program első félévének eredményei már számszerűen is visszaigazolják a jelentős képzési igényt és a képzési modell létjogosultságát. A 2026. szeptemberi OKFŐ-összesítés szerint a háziorvosi PoCUS-továbbképzést 199, a házi gyermekorvosi képzést 19 fő teljesítette sikeresen; a jelenléti modul 10x20 férőhelyére több mint 150%-os túljelentkezést regisztráltak. A visszajelzéseket rögzítő kérdőívet kitöltő 53 résztvevő közül 49 összességében pozitívan értékelte a képzést, 50 pedig ajánlaná azt olyan kollégájának, akinek releváns lehet.
A fejlesztési javaslatok ugyanakkor következetesen a hosszabb hands-on gyakorlás, a kedvezőbb oktató-résztvevő arány, az ismétlő készségfenntartó alkalmak és a képzés utáni mentori visszacsatolás irányába mutattak. Számomra ez különösen fontos visszaigazolás: a fenntartható PoCUS-kompetencia nem egy egyszeri tanfolyam eredménye, hanem folyamatos oktatásra, dokumentált gyakorlásra, szakértői értékelésre és visszacsatolásra épülő folyamat. Ebben az OKFŐ által koordinált háziorvosi PoCUS képzésért felelős munkacsoportban a kidolgozás során minőségbiztosításért felelős szakmai szakértőként veszek részt. Számomra ez nem különálló feladat, hanem ugyanannak a szakmai gondolkodásnak a folytatása, amely a kutatásainkat is meghatározta. A PoCUS hosszú távú értéke nem azon múlik, hogy hány készüléket helyezünk ki a rendelőkbe, hanem azon, hogy a használat mögött létrejön-e egy folyamatosan működő képzés-dokumentáció-validáció-visszacsatolás rendszer. Az általam képviselt jó gyakorlat ezért nem egyetlen ultrahangvizsgálati protokoll. Lényege egy folyamat: a megfelelő beteg és klinikai kérdés kiválasztása; standardizált, kompetenciahatárokon belül végzett vizsgálat; kötelező képi dokumentáció; az eredmény klinikai kontextusban történő értékelése; szükség esetén szakértői validáció; majd a megfelelő betegút kijelölése. Ezt a modellt tartom biztonságosan skálázhatónak a magyar alapellátásban.
A tudományos munka és jó gyakorlat újszerűsége, társadalmi és szakmai jelentősége
Pályázatom újszerűségét nem maga az ultrahangtechnológia jelenti. Az ultrahang régóta a modern orvoslás egyik alapvető diagnosztikai eszköze. Az innováció abban rejlik, hogy egy hagyományosan szakmaspecifikus (többek között pl. radiológia, kardiológia) és diagnosztikai centrumokhoz kötődő képalkotó eljárás bizonyos, pontosan meghatározott elemeit úgy visszük közelebb a beteg első ellátási pontjához, hogy közben nem mossuk össze a háziorvosi és az egyéb szakorvosi ultrahangos kompetenciát. A PoCUS nem „mini-radiológia” és nem „mini-echokardiográfia”. A cél nem a szakellátás helyettesítése, hanem a fizikális vizsgálat és az anamnesztikus adatok kiegészítése és a klinikai döntés támogatása bináris döntéshozatallal (pl. „Észlelhető-e jelenleg a betegnél cholecystitisre utaló ultrahangos eltérés? Igen / nem). Ez a különbségtétel betegbiztonsági szempontból alapvető. A fókuszált echokardiográfiáról készített összefoglaló munkánkban is hangsúlyoztuk, hogy a teljes transthoracalis echokardiográfia és a fókuszált szívultrahang célja, részletessége, időigénye, képzettségi követelménye és eredményének státusza eltér egymástól. A teljes echokardiográfia komplex diagnosztikus vizsgálat, míg a fókuszált módszer ezzel szemben néhány, előre meghatározott klinikai kérdés megválaszolását és a betegút támogatását szolgálja. A kutatásaink egyik újszerű eleme az is, hogy az implementációt nem pusztán diagnosztikus pontossági kérdésként vizsgáltuk. Egy egészségügyi innováció attól még nem válik használhatóvá, hogy kontrollált környezetben jó szenzitivitást vagy specificitást mutat.
Tudnunk kell, elfogadják-e a betegek és az orvosok, elsajátítható-e reális képzési idő alatt, beilleszthető-e a praxis működésébe, mennyi időt igényel, milyen hibák fordulnak elő, hogyan dokumentálható, hogyan ellenőrizhető a minőség, és mi történik a kóros vagy bizonytalan lelettel. Kutatásaink ezeket a kérdéseket egymásra építve vizsgálták. A PoCUS különösen releváns lehet a magyar alapellátásban, mert a háziorvos a betegút első és leggyakrabban igénybe vett pontján dolgozik. Az idősödő populáció és a multimorbiditás következtében egyre több olyan beteg jelenik meg a rendelőben, akinek tünetei több szervrendszer betegségéből is származhatnak. A hagyományos fizikális vizsgálat nélkülözhetetlen marad, de bizonyos eltérések felismerésében korlátozott pontosságú. Az ágy melletti ultrahang vizsgálat lehetőséget teremthet arra, hogy néhány célzott kérdésre már az első találkozás során objektív vizuális információ álljon rendelkezésünkre.
A szívelégtelenség-vizsgálat eredménye jól példázza ennek népegészségügyi jelentőségét. PoCUS előtt a háziorvosok sok beteget joggal, de végül tévesen soroltak a szívelégtelenség-gyanús csoportba; ennek megfelelően a specificitás csak 38,2% volt. A PoCUS-integráció után ez 88,2%-ra emelkedett, miközben a magas szenzitivitás megmaradt. A gyakorlatban ez azt jelzi, hogy az ultrahangos információ segíthet csökkenteni a „biztonságból mindenkit továbbküldünk” és a „nem ismertük fel időben” jellegű döntési hibák közötti feszültséget. Ebből ugyanakkor nem szeretnék olyan következtetést levonni, amelyet saját adataink nem támasztanak alá. Vizsgálatunk diagnosztikus pontosságot és betegátsorolást értékelt, nem pedig hosszú távú hospitalizációs, mortalitási vagy egészség-gazdaságtani végpontokat. Ezért azt állíthatjuk, hogy a PoCUS javította a szívelégtelenség diagnosztikus megítélését a vizsgált alapellátási populációban. Azt azonban további kutatásnak kell igazolnia, hogy széles körű bevezetése milyen mértékben csökkenti a felesleges beutalásokat, a diagnosztikus késedelmet, a kórházi felvételeket vagy az ellátás költségét. Ezt a tudományos önkorlátozást az innováció biztonságos terjesztésének fontos részének tartom. A hasi aorta aneurysma pilotvizsgálat a társadalmi hasznosság másik oldalát mutatja. Olyan betegségről van szó, amely sokáig panaszmentes lehet, miközben ruptura esetén azonnal életveszélyessé válik.
A 349 szűrővizsgálatból nyolc AAA került felismerésre, négy betegnél pedig érsebészeti beavatkozás történt. Nem állíthatjuk, hogy minden egyes beavatkozás egy későbbi rupturát előzött meg; azt azonban igen, hogy a szűrés olyan, addig fel nem ismert aneurysmákat tett láthatóvá, amelyek közül több mérete alapján érsebészeti ellátásra szorult. Az átlagosan 6,6 perces vizsgálati idő különösen fontos a gyakorlatorientáltság szempontjából. Az alapellátás időben az egészségügyi rendszer egyik legterheltebb területe. Egy új módszer csak akkor lehet fenntartható, ha nem kizárólag kutatási körülmények között végezhető el, hanem kialakítható számára reális hely a praxis napi működésében. A multiregionális vizsgálat egyik erőssége éppen az volt, hogy nem ultrahanglaborban, hanem tizenegy valódi háziorvosi rendelőben zajlott. A 97,1%-os szakértői értékelhetőségi arány ugyancsak a gyakorlati alkalmazhatóság mellett szól, ugyanakkor a fennmaradó 2,9% talán legalább ennyire fontos üzenetet hordoz. A PoCUS egyik alapvető kompetenciája ugyanis nemcsak az, hogy a vizsgáló felismerje a kóros képet, hanem az is, hogy felismerje, amikor nem képes megfelelő minőségű vizsgálatot végezni. A „nem értékelhető” eredmény nem kudarc, hanem megfelelően alkalmazva betegbiztonsági kategória. A hamis bizonyosság sokkal veszélyesebb lenne. Ezzel szorosan összefügg a minőségbiztosítás kérdése, amelyet munkám egyik legfontosabb innovációs elemének tartok. A fizikális vizsgálat számos információja utólag nehezen ellenőrizhető. Egy archivált ultrahangfelvétel ezzel szemben visszanézhető, szakértővel közösen értékelhető, továbbá oktatási célra is felhasználható. Ez lehetővé teszi, hogy a kompetencia ne egyetlen tanfolyam elvégzését jelentse, hanem folyamatos szakmai fejlődést is biztosítson. Az AAA-pilotban valamennyi benyújtott felvételt radiológusok validálták. A diszkordáns esetek részletes elemzése különösen tanulságos volt. A három fals pozitív értékelésben a háziorvos 31-34 mm közötti átmérőket mért, miközben a szakértői értékelés 28-29 mm-t igazolt. A különbségek hátterében többek között enyhén ferde metszet, nem teljesen merőleges mérés vagy a caliperek pontatlan elhelyezése állt. Az egyetlen fals negatív esetben a háziorvos 26 mm-t mért, a szakértői értékelés pedig 32 mm-es maximális átmérőt talált. Ezek nem pusztán statisztikai „hibák”, hanem konkrét oktatási helyzetek, amelyekből célzottan lehet tanulni. A hosszú távú fenntarthatóság érdekében ezért nem tartom elegendőnek a kétnapos tanfolyamokra épülő oktatási modellt. Szükséges az elméleti alapozás, a felügyelt gyakorlati oktatás, a kompetencia ellenőrzése, az önálló praxisos esetgyűjtés, a dokumentált vizsgálatok szakértői átnézése, az egyéni visszajelzés és időszakos tudásfrissítés.
Éppen ezért tartom szakmailag előremutatónak, hogy a 2026-ban elindított hivatalos PoCUS-továbbképzésben a jelenléti oktatás után saját praxisban végzett esetgyűjtés és szakértői értékelés következik. Az adaptálhatóságot a kutatásainkban tudatosan több vizsgáló és több praxis bevonásával igyekeztünk tesztelni. A szívelégtelenség-vizsgálatot négy különböző háziorvos négy praxisban végezte. Az AAA-pilot tizenegy háziorvost és hat vármegyét fogott össze. Ez azért lényeges, mert egy alapellátási innováció társadalmi értéke nem abban mérhető, hogy egyetlen különösen motivált vizsgáló milyen magas szintre jut, hanem abban, hogy a módszer megtanítható és reprodukálható-e különböző rendelőkben és háziorvosok által. A modell adaptálhatóságának másik feltétele a kompetenciák moduláris szemlélete. A PoCUS rendkívül széles gyűjtőfogalom. Attól, hogy valaki megfelelően képes a hasi aorta mérésére, még nem válik automatikusan kompetenssé a szív, az epeutak vagy a mélyvénás rendszer értékelésében. Ugyanígy a pericardialis folyadék felismerésének elsajátítása nem jelenti a komplex billentyűbetegségek echokardiográfiás vizsgálatának képességét. A biztonságos jövőt ezért jól definiált, indikáció- és szervspecifikus kompetenciákban látom. A PoCUS bevezetése szakmaközi együttműködést is igényel. Véleményem szerint tévút lenne úgy tekinteni a háziorvosi ultrahangra, mint ami „kiváltja” a radiológust vagy kardiológust. A kutatásaink ennek éppen az ellenkezőjét mutatták. A dyspnoe-vizsgálatban a háziorvosi eredményeket kardiológiai referenciaértékeléshez viszonyítottuk. Az AAA-kutatásban radiológusok validálták a felvételeket, kóros eredmény esetén pedig érsebészeti betegút állt rendelkezésre. Ez a fajta együttműködés olyan kapcsolatot teremthet alap- és szakellátás között, amelyben a háziorvos célzottabb információval, a fogadó orvos pedig jobban definiált klinikai kérdéssel találkozik. A program társadalmi jelentőségét földrajzi szempontból is fontosnak tartom. A nagy egyetemi és megyei centrumok közvetlen közelében természetesebb a gyorsabb szakorvosi hozzáférés. Kisebb településeken vagy a centrumoktól távolabb azonban a betegek számára minden további vizsgálat újabb utazást, időt, szervezést és gyakran hosszabb várakozást jelent.
A PoCUS nem szünteti meg ezeket a különbségeket, és nem is pótolja a további szakellátás kapacitását, de bizonyos célzott kérdések esetében segíthet abban, hogy a rendelkezésre álló szakellátási erőforrást pontosabban használjuk fel. A beteg szempontjából az innováció akkor értékes, ha nem növeli, hanem csökkenti a bizonytalanságot. Ehhez a betegkommunikációnak is fejlődnie kell. Fontos világossá tenni, hogy mit jelent a háziorvosi PoCUS eredménye, és mit nem jelent. A „nem látok eltérést” nem egyenlő azzal, hogy „biztosan nincs semmilyen betegség”. Egy fókuszált szívultrahang nem helyettesíti a teljes echokardiográfiát, ahogyan egy célzott epehólyag vizsgálat sem azonos egy konvencionális, radiológiai részletességű hasi ultrahanggal. Ha ezeket a határokat a beteg is érti, a módszer nem hamis biztonságot, hanem valódi bizalmat teremthet. Tudományos szempontból munkám egyik legfontosabb jellemzőjének azt tartom, hogy ugyanazt a problémát több módszertannal vizsgáltuk. A kérdőíves kutatás megmutatta az implementáció társadalmi és szakmai környezetét. A prospektív diagnosztikus vizsgálat mérte a klinikai döntés változását és a referencia-diagnózissal való egyezést. A multiregionális AAA-pilot a megvalósíthatóságot, az időigényt, a vizsgálatok értékelhetőségét és a külső minőségbiztosítást vizsgálta. A szakirodalmi és szakmai összefoglaló munka pedig a kompetenciahatárok és a betegbiztonság elméleti keretét foglalta össze. Ezek együtt egy olyan transzlációs folyamatot alkotnak, amely az alapellátási problémától a tudományos vizsgálaton keresztül visszavezet a napi betegellátásig. Egyetemi oktatóként ennek generációs jelentőségét is látom. A jövő háziorvosa várhatóan egyre több digitális és hordozható diagnosztikai eszközzel dolgozik majd. Véleményem szerint ezért nem az a kérdés, hogy megjelenik-e több technológia az alapellátásban, hanem az, hogy megfelelő szakmai kultúrával jelenik-e meg. A hallgatóknak és rezidenseknek nem csupán gombokat és ultrahangmetszeteket kell megtanítani. A legfontosabb készség az, hogy tudják, mely klinikai kérdésre használható az adott eszköz, mennyire megbízható az eredmény, és hol ér véget a saját kompetenciájuk. Ezt a szemléletet úgy fogalmaznám meg, hogy nem egyszerűen ultrahangozni szeretnénk megtanítani a háziorvosokat, hanem ultrahanggal is helyesen gondolkodni. A munkám szakmai jelentőségét ezért végső soron nem egyetlen publikációban vagy diagnosztikai mutatóban látom. A legfontosabb eredmény számomra annak egyre erősebb tudományos alátámasztása, hogy megfelelő beteg- és indikációválasztással, standardizált protokollal, strukturált oktatással, egyértelmű kompetenciahatárokkal, dokumentációval és folyamatos minőségbiztosítással a PoCUS reálisan beilleszthető a hazai háziorvosi döntéshozatalba.
Az újszerűség rendszerszinten abban is megjelenik, hogy a kutatási program három, egymást kiegészítő szinten hozott létre hazai adatot: országos implementációs szükségletfelmérésben, valós háziorvosi praxisokban végzett diagnosztikus validációban, valamint több régióra kiterjedő preventív pilotprogramban. E három szint együttesen teszi lehetővé, hogy a PoCUS alapellátási szerepéről ne kizárólag nemzetközi eredmények vagy technológiai várakozások, hanem saját hazai, mérhető evidencia alapján lehessen szakmai döntéseket hozni.